Első lépésben tudnunk kell azt, hogy a fényképezőgépünk helyesen látja e az adott környezetben a fehéret fehérnek. Ha nem, akkor már eleve baj van. Szóval, emlékszünk még arra (remélem, mivel a színhőmérsékleti cikkben írtam róla), hogy a tárgy, táj, vagy akármi színe függőségi viszonyba keveredik a rávetülő fénytől. Mivel a fényképezőgépünk jelentősen butább jószág, mint mi magunk, ezért neki tudnia kell, hogy tulajdonképpen hol is keresse az alapszínt, mihez viszonyítja a többit. 
Erre szolgál a White Balance, (WB) beállítási lehetőség. Lehet ez automata, amit egy idő után eldöntünk magunk, hogy érdemes e használni, szóval van e annyira okos, hogy helyesen meséljen a képfeldolgozó procinak, ki felelős a megvilágító fény színösszetételének ismeretében az érzékelőből kiolvasott három alapszín arányát meghatározni, vagy kukázzuk ezt a funkciót, elrebegünk egy halk anyázást a gyártó felé, és magunk állítjuk be a megfelelő fényforrást. Mondjuk olyanok lehetnek, hogy: Flash – Vaku, Daylight – Napfény, Incandescent – Izzólámpa, Fluorescent – Fénycső, Shade – Árnyék.
Van úgy, hogy még ez sem tetszik nekünk, mert mint utóbb kiderült, a gépünk nem úgy dolgozik, ahogy mi azt szeretnénk, akkor lehetőségünk van (természetesen géptől függően) egy tesztkép elkészítésére, mikoris az objektív elejére felcsattintunk, vagy a fotós táskánkból előveszünk egy 18%-os szürke fehéregyensúly szűrőt / táblát, és az ezzel készült képet használjuk referenciának.
Hipp-hopp, máris megtettünk mindent annak érdekében, hogy a gépünk memóriakártyájára olyan színekben érkezzen a kép, ahogy az a szemünkkel is láttuk. Vagy legalábbis majdnem…
