Fényérzékenység / Fénymérés

Ezt annyira bonyolultan el lehet magyarázni, hogy te, mint hobbifotós, azon nyomban hátat fordítasz a lapnak, és soha többé vissza nem térsz. Nem hiszed? Csak írd be a böngésződ keresőjébe a „Fénymérés” szót.

Próbálkozzunk meg ezzel egyszerűen.

Azért kell fényt mérni (már most elcsesztem, mert lehet, ha hobbi fotós vagy, akkor soha, de soha életedben nem fogsz a fényméréssel törődni, max. anyázol, ha bemozdult, szemcsézett, túl sötét, vagy világos lesz a képed.), hogy megtudjuk, az expozíció során mennyi fény jut a CCD-re, vagy a filmre. Tehát, a fényérzékenység ezek szerint nem más, mint a fényérzékelő rendszerek, vagy a nyersanyagok azon adata, ami azt mondja meg, hogy mennyi fény szükséges az optimális expozícióhoz. Ennek a mértékegységét nemes egyszerűséggel ISO-nak nevezzük. Természetesen ez is, mint szinte minden, a filmes korszakból szakadt rá a digitális világra, ahol magán a filmen volt feltüntetve a nyersanyag fényérzékenysége, és a különböző fényviszonyokhoz választottuk a megfelelő érzékenységű filmet, ami DIN, vagy ASA mérőszámként volt feltüntetve. Lássuk hogy a két mérőszámot miként egységesítették:

Miért kell nekem mindez, hisz ott a gépemben a fénymérő, menjen minden automatikán, azt jóccakát, már mehet is a klikk?! Na de ha mondjuk alkonyatkor, vagy este szeretnénk fényképeket készíteni, akkor vaku nélkül túl hosszú záridőt kéne alkalmaznunk. Ez a szituáció állvány nélkül, illetve bármi, mozgásban lévő dologról egy nagy fényes, színes foltot adna vissza. Lehet benne találni művészi értéket, de nem biztos, hogy azt szeretnénk. Ezért hát meg van a lehetőségünk arra, hogy a szenzorok érzékenységét állítsuk magasabb szintre. Persze valamit-valamiért. Ugyanis kompromisszumokat kell kötnünk.

• Az alacsony fényérzékenység (ISO 50-100) azt jelenti, hogy a gépben dolgozó jelerősítő a legkevésbé van megterhelve. Ez azért jó, mert ha a jelerősítés alacsony, akkor az erősítés során fellépő elektronikus zaj is kicsi. Ezt elsődlegesen totál jó fényviszonyok között alkalmazzuk, illetve (és itt jön a játék)   .
• A közepes érzékenységnél (ISO 200) már előjönnek a hibák. Bár a részletek alig észrevehetően romlanak, a vaku hatótávolság megnő, és mozgások fotózása sem jelent különösebb gondot.
• Magas fényérzékenységet (ISO 400) akkor használunk, ha gyenge fényviszonyok között szeretnénk fényképezni, illetve a vaku hatótávját szeretnénk növelni. Ekkor már a gép jelerősítő szenzora izzad a munkától, az elektronikus zaj az elkészített képünkön megjelenik szemcsézettség, moaré formájában. Viszont ezzel grafikus hatást is kelthetünk, ami már lassan művészet, vagy csak játék, esetleg kísérletezés (csendben jegyzem meg, hogy a tanárom, Török György szavait ismételem a magam stílusában, és csak kíváncsi leszek arra, hogy a házi feladatnak beadott képem zajosságát mennyire veszi művészinek…  ).
• Ultranagy fényérzékenységnél (ISO 800-1600) még nagyobb zaj / szemcsézettség jelenik meg képünkön, viszont egy helyesen megválasztott, nagy fényerejű objektívekkel, addig elképzelhetetlen fényviszonyok között is tudunk képeket készíteni.

Bármennyire is szeretném leegyszerűsíteni a témát, meg kell ismerkedni a fényméréssel kapcsolatos fogalmakkal.

Beeső fény mérése

Ebben az esetben a fénymérő műszerünk közvetlen a tárgy előtt helyezkedik el, a mérőszenzort a fényképezőgép felé fordítjuk, és a tárgyra eső fényt mérjük. A műszer érzékelője előtt egy fehér, áttetsző műanyag lap, vagy búra helyezkedik el, ami a beeső fényt szétszórja. Műanyag lapot akkor használunk az érzékelő előtt, ha egy bizonyos szögből érkező fényt akarunk mérni. A búra gyakorlatilag 180° -ból érkező fénymennyiséget gyűjt össze, így egy átlagot kapunk a beérkező fényről.

Visszavert fény mérése

Amint a neve is mutatja, itt azt mérjük, hogy a tárgyról, vagy bármiről, mennyi fény verődik vissza. Műszerünket tulajdonképp egy nagy fényerejű, kis nagyítású távcsőbe szerelték, min keresztül közvetlenül a mérni kívánt pontra nézünk. A képmező közepén lévő kör jelzi a műszer által figyelembe vett területet. Ezen a területen kívül a műszer pontossága ugrásszerűen csökken.

Akkor nézzük meg, hogy a gépünkön milyen fénymérési módokat tudunk beállítani, ezeknek mik a sajátosságai, és miként tudjuk kompenzálni tévedéseit, mik bizony előfordulhatnak, bármennyire is mondta nekünk az eladó, hogy a világ legjobb gépének lettünk tulajdonosai.

Mátrix (kiértékelő) fénymérés

A képérzékelő szenzorunkat osszuk fel, húzzunk rá egy rácsot. A rácspontokba érkező fény mennyiségét a szenzor érzékeli, megállapítja, hogy hol leledzik a szenzoron az élesség (hova fókuszálsz), majd ezt a pontot figyelembe véve, a gyárban előre beállított, rettentő sok minta alapján beállítja a megfelelő rekesznyitást, és záridőt. Roppant okos jószág, bár ős is tud hibázni. Úgy fél százalékban képes tévedni a cucc.

Középre súlyozott fénymérés

Ez a fénymérési mód kísértetiesen hasonló a kiértékelő fényméréshez, viszont a középpontban mért adatok sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. Mondjuk úgy 60-80%-ot. Itt már jóval nagyobb százalékban számíthatunk a gépünk pontatlanságára. Talán meg van az 15% is.

Spotmérés

Itt a megörökíteni kíván kép, egy apró részletét mérjük (foltmérésnek is hívják). Géptől, eszköztől függően, úgy 1-10%-ig vesszük figyelembe a témánk egy bizonyos részletét. Ez adhatja a legpontosabb mérést, és ezzel egyetemben ezzel is lehet legjobban elszúrni a képed.

A szenzorra érkező fény felhasználását valahogy hasonlóképp kell elképzelni…

Expozíciókorrekció

Ezt a roppant bonyolultan hangzó kifejezést illik jól megmagyarázni. Mindez röviden azt jelenti, hogy ha a képünket túl sötétnek, vagy esetleg túl világosnak látjuk (alul-, vagy túlexponáltnak), akkor az történt, hogy a gépünk nem pont úgy mérte a fényt nekünk, hogy a képünkön minden részlet jól, vagy a legoptimálisabb módon jelenjen meg. Természetesen korlátozva vagyunk, hiszen a csöpp LCD kijelzőn nem biztos, hogy észrevesszük a hibákat még akkor sem, ha végignagyítjuk fotónkat, hisz a sivatag kellős közepén, tomboló napsütésben egy ilyen kis monitort bámulni, min alig látszik valami, és egyébként is rácsöpög az izzadság a fejünkről, marhára nehéz. Erre találták ki, a hisztogram nevezetű okosságot. Ez nem más, mint egy grafikon, mit rákérhetünk az elkészült (vagy már eleve, exponálás előtti), képünkre. A vízszintes tengelyen mutatja meg a kép világosság szerinti eloszlását (bal szélen a legsötétebb, jobb szélen a legvilágosabb pontok), a függőleges tengely pedig a sötét-világos pontok mennyiségét meséli el. Azt mondják a nagyok, hogy akkor jó egy hisztogram, ha a sötét, és világos pontok egyik szélen sem mutatnak kiugrást, az egész vízszintes tengelyünk ki van használva, mindenféle extrém kiugrást nélkülözve. Mondani bármit lehet… de hogyan is néz ez ki a gyakorlatban?

Bal oldalt egy alulexponált kép grafikonját látod, hol a fekete elsöprő többségben van. Középen egy "optimális" expozíciót, hol a grafikon két szélén nincsenek kiugró adatok. Jobb szélen pedig egy túlexponált képet látsz, hol a fehér mennyisége leugrik a képről, és szinte kiég a bal felső sarok.

Ott tartunk, hogy ránéztünk a képünk grafikonjára, és túl sok sötét, illetve világos részletet látunk rajta, mit szeretnénk valahogy kiegyensúlyozni. Ekkor vesszük elő a kalapból az expozíció korrekció funkciót. A beállításhoz használt gomb megnyomása után, a gépünk beállító tárcsájával, vagy navigációs gombjaival (természetesen típusfüggő), állíthatjuk az expozíciós értékeket pozitív, illetve negatív irányba, általában 1/3 fényértékekként. Szóval, mivel a gépünk fénymérője egy túl világos kép esetén elkezd törekedni arra, hogy közép szürkére átlagolja a képünket, ami azt jelenti, hogy a fehérből szürkét is csinálhat, tehát pozitív irányba kell állítanunk a korrekció mértékét.

A jelszó pedig a kísérletezés. Mert nem mindig a tökéletes hisztogram a lényeg. Viszont sokat lehet belőle tanulni, és készakarva, megtervezve, roppant izgalmas képeket készíteni.