Amikor megterveztem az, hogy milyen témákban írok ide cikkeket, akkor egyértelmű volt, hogy az adattárolásról, és az adatmentésről is kell írnom. Mit kockafej, gondoltam ez simán kirázom kisujjból, mi lehet ebben a nagy durranás!? Majd amikor most nekiálltam, akkor jöttem rá igazán, hogy ez sem lesz annyira egyszerű.

És most nagyon visszafogottan fogalmaztam.

Kezdjük ott, hogy megvan a fényképezőgéped, mi digitális, és bizony a készített képeket valahol el kell tárolnod. Ennek eszköze a flash memória. Az, hogy milyen típusú, azt a géped gyártója határozza meg. Ez eddig egyszerű, és de jó lenne, ha ennyivel le is lehetne zárni a témát, ugye? Ede (bocs ez Edéktől) bemegy a bóótba, felmutatja a gépét, majd elrikoltja magát; Adjatok ebbe egy nagyot! Kettőezertől, kétszázezerig (!!!) hatalmas a választék. Nem is beszélve a gyártókról, tokozásokról, kapacitásokról.

Egyet le kell szögeznem előre. A flash memória körülötti kavalkád, jelen korunk egyik legnagyobb átverése. Kb. annyira, mint az elektronikai eszközök hálózati töltői körül lévő őrület. Lehet ezeket roppant tudományosan megmagyarázni, úgy, hogy a hallgató végül már nem ért semmit, majd okosan rábólint; igen, tényleg kell egy háztartásba 32db. hálózati töltő a készülékekhez, és igen, tényleg kell 14-16 féle flash memória tokozás az adattároláshoz. Mindaddig, míg el nem gondolkozik egy picit, és rá nem jön, hogy a töltői nagyrészt ugyanazt az árammennyiséget küldik az eszközökbe, a flash memória pedig tök mindegy, hogy milyen tokozásban van, ugyanazon az elven működik.

Kártyavár Vagyis… Fizikai méret
CompactFlash I CF I 43 × 36 × 3.3 mm
CompactFlash II CF II 43 × 36 × 5.5 mm
SecureDigital SD 32 × 24 × 2.1 mm
SecureDigital micro microSD 15 × 11 × 0.7 mm
SmartMedia SM / SMC 45 × 37 × 0.76 mm
Memory Stick MS 50.0 × 21.5 × 2.8 mm
Memory Stick Duo MSD 31.0 × 20.0 × 1.6 mm
Memory Stick Pro Duo MSDP 31.0 × 20.0 × 1.6 mm
Memory Stick Micro M2 15.0 × 12.5 × 1.2 mm
Multimedia Card MMC 32 × 24 × 1.5 mm
xD-Picture Card xD 20 × 25 × 1.7 mm

Szerettem volna készíteni egy ennél nagyobb táblázatot, mi feltünteti a kártyák kapacitási, és írási / olvasási sebesség határait, de egy idő után feladtam. Sebesség tekintetében még körülbelüli értéket is gyalázat lenne ide kiírni. Természetesen vannak szabványok, de hogy ezeket a gyártók betartják e, illetve milyen mértékben térnek el tőle, azt mondjuk úgy lehetne legegyszerűbben leellenőrizni, ha a kereskedők árú listáján fel lenne tüntetve az kártyák paramétere. Gyalázatos, hogy ilyen mostohán bánunk ezzel a témával. Azt sem értem igazán, hogy hogyan lehet ennyi információval forgalomba hozni valamit. Illetve hogy lehet hamis információkkal forgalomba hozni termékeket.

De mi is az a flash memória? Egy olyan rácsos felépítésű chip, minek rácspontjai maguk a bitek, az oszlopok és sorok találkozásainál pedig egy- (követőkapu) egy (vezérlőkapu) tranzisztor leledzik. Ezek között egy oxid réteg helyezkedik el, és ennek a töltése határozza meg, hogy a két kapu között van e kapcsolat. Ha semleges a töltés, akkor a kapu nyitva van, az érték egy bit lesz, ha feszültség alá hozzuk, akkor az érték nullává változik. (Azt meg ugyebár tudjuk, hogy egy kép, vagy bármilyen információ a számtech világában tulajdonkép nem más, mint egyesek, és nullák nagy kupaca.) A kapuk állapota akkor is megőrződik, ha nincs feszültség alatt a cucc, ezért válik cserélhetővé, hurcolászhatóvá az eszközünk.

A flash memóriákon feltüntetett adatmennyiség nem fedi a valóságot, mert a gyártók valahogy kiváltságot szereztek arra, hogy másképp értelmezzék a számítástechnikai mértékegységeket, és erről valahogy mindig elfelejtik tájékoztatni a vásárlót. Ugyanis nálunk a bájt – kilobájt – megabájt – gigabájt – stb. közötti szorzószám 1024. A gyártók ezt lekerekítették 1000-re, minek okán ha veszel egy 1GB-os adattárolót, akkor csak 930 MB-ot fogsz rajta látni. felesleges is emiatt reklamálni…

A kártya sebessége mennyire meghatározó? Addig nem, ameddig nem foglalkozol komolyabban a fényképezéssel, és mondjuk nem csinálsz hegyekben sorozatfelvételeket RAW / TIFF formátumban. Ugyanis, míg egy kompakt gépnél, egy tömörített (JPEG) kép, felbontástól függően 1.5 MB alatt van, addig egy DSLR gép TIFF formátumban akár a 35MB-ot is felzabálhatja képenként. Ha ezt sorozatfelvételnek tekintjük, és másodpercenként ellövünk 7 képet (245MB/s), akkor a gépünk puffere, mi tulajdonképp egy átmeneti tároló a fényképezőgép és a memóriakártya között, jó gyorsan be fog telni, miközben próbálja áttölteni az adatokat egy szűk csatornán keresztül a kártyára. A sorozatfelvétel lelassulhat, leállhat, vagy el is dobhatja a készített képeket a gép.

Mennyire bírják a strapát a flash kártyák? Addig nem foglalkozunk ezzel a témával, míg a kedvenc képeink elérhetetlenné nem válnak. Hiszünk az eladónak, ki azt mondja, hogy 100év garancia van rá. Ez baromság! Ha visszaemlékszel, akkor azt írtam, hogy egy bitet két tranzisztor közötti feszültség fellépése jelenít meg. Eközben hő keletkezik, az anyagváltozással jár, és ez minél többször fordul elő, annál nagyobb az esélye annak, hogy egyszer csak „elpukkan”. A KÜRT-nél pl. az adatmentéssel kapcsolatos munkák úgy 5%-át teszik ki a flash tárolók, de ehhez azt kell tudnunk, hogy 25-50e között van az adatmentés díja, és nagy valószínűséggel az ember inkább elejt egy könnycseppet az elveszett képei miatt, minthogy kifizesse a kártya árának 10-20×-át egy adatmentésért. Tehát, ne törjük ketté, ha elázik, akkor szárítsuk meg, és ne használjuk archiválásra, szóval csak azok a képek legyenek rajta, miket jelenleg fényképeztünk.

De akkor hova tegyük a képeinket? Bár 2010-et írunk, de ez nem jelent semmit, az elkészült képeink még mindig akkor vannak a legnagyobb biztonságban, ha azokat előhívatod, szépen beteszed egy albumba, azt elzárod, hogy ne ázzon-, égjen-, lopják el. Biztonsági másolatként meg mellé teszed az adathordozót (CD, DVD, Blu-ray). Várj! Szakmailag azt kell mondanom, hogy a biztonsági másolatot elhelyezed egy más épületben (nagyinál, testvérnél, havernál), mert sosem lehet együtt az eredeti és a másolat. De ne legyünk szőrszál hasogatóak, és egyébként sem tartod be ezt a szabályt.

CD /DVD/Blu-ray

A három formátum között az a különbség, hogy az egyik drágább, mint a másik. Jó, ez csak majdnem vicc…

A működési elv ugyanaz. Vegyünk egy polikarbonát korongot, ezalatt / ebben / efölött helyezzünk el egy filmszerű szerves festékréteget, majd fogjunk egy lézerfényt, és nagy erővel égessünk bele koncentrikus körben tűszerű krátereket, és nevezzük el őket pit-nek. A kiolvasásnál vegyük vissza a lézer erejét, és a megírt sávot világítsuk meg, miközben egy „kamera” vizsgálja a lézer által visszavert fényt, illetve a fény változását, mi akkor lép fel, ha a lézerfény a tükröződő anyagról visszapattan a beégetett gödrök aljára. Egy ilyen változás jelenti az egyeseket, a változás nélküli részek pedig a nullákat.

A három formátumot az különbözteti meg, hogy a CD lemezen a polikarbonát réteg legalján helyezkedik el az adat. Ezzel különösebb gond nincs, jó „vastag” az a lézersugár, jól be tud világítani a CD-n.

A DVD-n már két réteg közé helyezték el az adatréteget, hogy közelebb legyen az olvasáshoz, és ezzel egy problémát is generáltak, mert előfordulhat, hogy az alsó réteg megtöri a fényt, két elkülönülő fénynyalábra, mitől olvashatatlan lesz a lemez. Itt vékonyabb lézersugarat kell használni, kisebb krátereket (piteket), és vékonyabb adatsávokat, hiszen ugyanakkora korongra kell felírni csaknem hétszer több adatmennyiséget, mint a CD-nél.

A Blu-ray lemezeken ötször annyi adat fér már el, mint egy DVD-n. Ezt azzal érték el, hogy kék lézert használnak, mi más hullámhosszon működik, csaknem egyharmad vastagságú a lézer fénye a DVD-nél, kevesebb, mint fele akkora adatsávok vannak, és csaknem egynegyede a kráter (pit) méret. Bonuszként megtették, hogy a lemez tetején helyezték el az adatréteget (csak egy lakkréteg van az adathordozó réteg, és a külvilág között), így elkerülték a DVD-re jellemző fénytörést, és röhej, de olcsóbbá tették ezzel az előállítási költségeket, mit a boltok polcain nem veszünk észre.

És hogy miért tök mindegy hosszú távú adatmentés szempontjából, hogy mire égeted a képeid? A fény, a hő, a páratartalom, a karcolások mindhárom típusnál ugyan olyan gondokat okoznak, és a fényvisszaverő réteged mindhárom típusnál ugyanúgy elkezd egy idő után bomlani. Ezt igazolta a Verbatim is, mikor kijelentette, hogy tesztjei során formátumai között nincs élettartam különbség (forrás).

Több szervezet is teszteli a gyártók korongjait, többek között az NIST, és az adataik szerint a tesztelt korongok alig 50%-a élte meg a 15 évet, és a legbotrányosabb eredmény még két év sincs.

Akkor mi legyen? Mire mentsünk biztonsággal? PC nem jó. Vírus, összeomlás, kifúlj a merevlemez, szívás. Korongok nem jók, eddig erről beszéltem. Papírkép okés, de mindig elővenni, meg hogy küldöm el e-mailben, és hogy keresek gyorsan a képek között?

Semmi erőm nem volt a képen lévő szövegeket lefordítani, de gondolom aki eltöpreng ezen, annak már nincs is rá szüksége... ;)

Van erre egy megoldás, a neve NAS (Network-attached storage).

Ez egy olyan hálózati adattároló egység, mibe 1-8 merevlemezt is bepakolhatunk, egy routeren keresztül a lakás / iroda hálózatán lévő összes számítógép eléri. HDD mennyiségétől függően szinte az összes RAID  módot támogatják, így az adatbiztonságunkat már csak egy közvetlen villámcsapás (ami ellen ugyebár semmi nem véd), vagy egy rablovics fenyegeti, de az meg nem egy fél cipős doboz méretű izével fog bohóckodni, mikor a TV-t előbb felismeri, és már viszi is.

Otthoni felhasználásra úgy 20, és 200 ezer forint között érhetők el ezek az eszközök. Akiken pedig végképp eluralkodott a paranoia, és retteg a merevlemezek megbízhatatlansága miatt még úgy is, hogy a RAID technológia védi a rendszert, azoknak már itt vannak az új SSD meghajtók, miket kompromisszumok nélkül lehet illeszteni egy NAS-ba.

Itt olvasható egy egész tűrhető, és eléggé rövid összegzés erről a technológiáról.